Szemrevaló szemeskályhák

Kőhegyi Antal

 

    „Szemrevaló szemeskályhák”

A magyarországi paraszti kályháskultúra a tálas szemeskályhák tükrében

 Vannak-e még szemeskályhák?

 

           Igen, és minden bizonnyal még jó darabig lesznek is. Elnézve világunk fejlődé­sét, energiaválságos időszak elé nézünk. A fosszilis tüzelőanyagok csökkenésével a megújuló energia felértékelődik. A kályhák igen jó hatásfokkal (85-92%) fát használ­nak fűtőanyagként, amit ésszerű gazdálkodással szinte korlátlan mennyiségben tud­nánk biztosítani. Érdemes tehát kissé közelebbről megvizsgálnunk a szemeskályhák körülbelül ötszáz éves történetét. A fellelhető irodalom a témában igen bőnek mond­ható, akit komolyabban érdekel a téma, annak ajánlom a dolgozat végén található irodalom jegyzékben található műveket.

Előzmények

           A régészeti kutatások nyomán bizonyíthatóan füstmentesített házat nem talál­tak az Árpád-kori Magyarország falvaiban. Az akkori általánosan használt fűtőberen­dezéseket jól ismerjük: a kőből, illetve agyagból épített kemence száján keresztül a füstgázok a lakóhelyiségbe jutottak, majd az ajtón illetve tetőnyíláson keresztül a szabadba szellőztek. Meglehetősen kényelmetlen lehetett a fojtó füstben és korom­ban élni. Ha az Árpád-kori viszonyokat a késő középkori állapottal hasonlítjuk össze, észrevehető, hogy a lakáskultúra gyökeres változásokon ment keresztül: megjelent a kályha.

           Ismereteink szerint a legkorábbi kályhákat az Alpok nyugati és középső részén építették fel a XII-XIII. század folyamán. A magyar kályha elnevezés a német Kachel szóból származik, amely görög eredetre vezethető vissza, de ami a szónak a ké­sőbbi kályhaszem, kályhacsempe értelmét illeti, az már német nyelvterületen alakult ki. A hűvös éghajlatú területeken gyorsan elterjedt a kályha, és a XIV. században zordabbá vált éghajlat miatt már egész Közép-Európában ismert volt az új fűtési mód.  Kialakult egy egybefüggő földrajzi övezet (Dél-Németország, Svájc, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Magyarország), ahol igen népszerű volt a kályhafűtés.

„A Kárpát-medencében a XIII–XIV. században a királyi és királynői központokban már megtalálható az összes kályhaszem-, fiók-, és csempetípus az egyszerű bögre-, hagyma-, tálalakú kályhaszemtől a domborműves figurális ábrázolású vagy áttört díszű, mérműves előlapú csempékig.” (PARÁDI N., 1957. 180., PALÁDI KOVÁCS A., 1991. 601–613.) .”(KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

 

           Az akkori kályhák lényege az volt, hogy az addig agyagból tapasztott kemence falába - akkoriban a falvastagság sokkal nagyobb volt: kb. 15 – 25 cm - bögre alakú kerámiát építettek be, így a fűtőberendezés a megnövekedett felületen több hőt tu­dott leadni. Mindamellett a kerámiaszemek hamarabb melegedtek, mint a vastag fa­lazat. A kályhafűtés másik fontos eredménye az volt, hogy könnyebben füsttelenítet­ték a lakóhelyiségeket. Elméletileg ugyan a füsttelenítés független a kályha alkalma­zásától, mégis - legalábbis Magyarországon -  a kályhák terjedésével egyidőben bő­vült a füstmentes és fűtött lakóhelyek köre, mivel ekkoriban terjedt el a többosztatú ház a lakosság körében. A többosztatú házak helyiségeinek egyre inkább szétváltak a funkciói. Különösen a XVI. századi alföldi falvakban volt kedvelt az a megoldás, hogy a középső, konyha céljára szolgáló helyiségből fűtötték a szomszédos szobai kályhát. Mivel a füst a tüzelőnyíláson át a konyhába távozott, a lepadlásolt szoba levegője tiszta maradt. A fal túlsó oldaláról a tüzelőnyíláson át adagolt tüzelőanyag­gal (hasábfa, rőzse, gallyak, nád, szalma) fűtötték a tűzszekrényt. A forró füst fel­szállt a toronyszerű, felső részbe, majd  megfordulva  a tüzelőnyíláson át távozott. Tömegesen a XV. század végén és a XVI. század elején terjedtek el, a XVI. század második felében pedig már ez volt az alföldi falusi házak általános fűtési módja. A következő századtól a Dunántúlon is széles körben használták, s bár az Alföldön a XVIII-XIX. században a búbos kemence kiszorította a kályhát, ennek oka a török dú­lás és az utána következő bizonytalan időszakra vezethető vissza. A törökök hódolt­ság alatt a részben kihalt és elszegényedett lakosság nem bírta megfizetni a kályhát, illetve a helyben lévő fazekasok is hiányoztak.

 

 

1. ábra Bögre és hagyma alakú szemek

A szemeskályha kialakulása és térhódítása a paraszti kultúrában

 

           A csempeszemeket a fazekasok készítették, ezért a korai kályhacsempék koron­gon készített edényekre hasonlítottak. Először a már bevált formák kaptak új funkciót (a bögrék, tálak beépítése a kályhába), majd a folyamatos fejlesztések nyo­mán a célnak egyre jobban megfelelő, önálló termékek születtek (kályhacsempe). Természetesen ez a folyamat nem minden párhuzamosság nélkül ment végbe, hi­szen az egymástól formailag elkülönülő megoldások folyamatosan egymás mellett éltek.

           A zömében korongolt elemekből épített kályhákat szemeskályháknak hívjuk. Történetük Magyarországon a XIV. századtól egészen napjainkig tart. A régészeti leletanyagban kétféle kályhaszem fordul elő: a bögre és a tál alakú. Mindkét típusnak tájanként és koronként eltérő jellegzetességei vannak.  A kezdeti időszakban a ke­rámia jellemzően vastagabb falú, durvább megmunkálású. A tál alakú szemek szélét  csak a XVIII. században kezdik visszahajtani, kialakítva a jellegzetes keretet, ami tartósabbá teszi a csempeszemeket illetve ezáltal a kályhát is. Ez a megoldás csak hazánkban ismert, ezért ez belső fejlődésnek tekinthető. Korábban csak egyszerűen levágták a szemek széleit, ezért azok vékonyabbak, sérülékenyebbek voltak. Vannak természetesen kivételek is, például a XV. századi tál alakú kályhaszemeknél előfor­dult, hogy a széleit kicsit megvastagítják. A középkori szemeskályhák rendszerint többféle csempéből épültek fel. Egy díszesebb kályhát legtöbbször 8–10 fajta csem­péből illetve kályhaszemből építettek fel. A legtöbb kályhaszem általában bögre vagy tál alakú volt. A kor vagy lelőhely leletanyagából ezért nem szabad az azonos fajtá­kat egyszerűen kiválogatni, elkülöníteni, erre jó példa a Veszprém megyei Külsőva­ton (1986-1987) talált páratlan, XV. századi leletegyüttes, ahol két szemeskályha anyaga került elő az ásatások során, ami alapján nagy biztonsággal rekonstruálható volt a kályhák felépítése.

2. ábra Tál alakú kályhaszem

 

3. ábra A nagyobbik  külsővati kályha rekonstruált képe a leletanyag alapján (Sabján Tibor)

„A késő reneszánszban a felsőtest sokszögletűvé vált, a párkány kiszélesedett. El­tűnt a kályhaszemek, csempék sokfélesége, s ez hatott a paraszti használatú szobai fűtőtestekre. Megsokasodtak a korongolt, de szögletes szélűre formázott tálalakú fiókok. A középkori zöld, barna, sárga máz díszíthette a rangosabb darabokat, de voltak mázatlanok is. A Dunántúlon különösen sok a vörösre égetett és a vörösre festett kályhaelem, sokfelé elterjedtek a redukált égetésű (a kemence teljesen lezárt tűzterében szürkített vagy feketített) szemek és csempék.”(KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

 

 „A konyhából fűthető kályhák alkatrészeinek készítése, formája, összetétele,a kályha szerkezete,külső képe tehát nem népi kísérletezés, lelemény eredményekép­pen került a falusiak használatába a Kárpát-medence centrális részein, hanem a fel­sőbb osztályok, rétegek körében a gótika korában kialakult, a kora reneszánszban egyszerűsödött alkatrészű formát vették át, alkalmazták saját anyagi lehetőségeik szerint, illetve a fűtendő tér nagyságának, arányainak megfelelően.” (ZENTAI T., 1991. 47–76. PALÁDI KOVÁCS A., 1991. 601–613.) 

 

           A kezdetektől egészen a XIX. század derekáig a mázatlan szemeskályhák ad­ták a paraszti kályhák zömét. A különböző céhszabályzatok, árjegyzékek évszázad­okig „parasztkályha” megnevezéssel illették ezt a típust. Sokszor a mázatlan, tál alakú szem közepére domború mintát is formáztak korongolás közben ujjukkal a mesterek. Középkori eredetű minta a tál közepére helyezett négyes hólyag, vagy rozettás minta a mázatlan darabokon. Színük általában vörös volt, de redukciós égetés útján készítettek fekete színű csempeszemeket is. Erősítésként olykor a szem talpára vagy szélére ráragasztottak egy-egy réteg agyagot. Ezeket a kályhákat igen gyakran vörösre mázolták, de az is előfordult, hogy az elkoszolódott szemeket mésszel kenték át. A Nagyberekben élő horvát asszonyok saját fantáziájuk szerint festették, „cifrázták” a már felállított mázatlan kályhákat.

 

 

 

4. ábra Fadúc használatával készített csempék (Digitális tankönyvtár/Néprajz)

5. ábra. Mázatlan, vörös, tálalakú szegletes szélű szemekből rakott kályha Zselickisfalud, 1931. EF 64 960.

Gönyey Ébner Sándor fényképfelvétele alapján. ”(KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Ka­posvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei) / Egy mai szemeskályha (internet)

 

           A mázatlan kályhákat a XIX. században felváltják a mázas kályhák, melyeket általában zöld ólommázzal színeztek. Később a barna színre mázazott kályhák is színre léptek, igaz, csak szűkebb körben. A mázazás díszítéseit szélesebb körben a XIX.század közepétől alkalmazták, megjelentek a többszínű kályhák, illetve az írókázott, pöttyögetett, cirokkolt, festett díszítés is. A kályhákon megjelenő minták az adott környéken élők mintakincsét tartalmazták. A kerámiaedények, faragások, szőttesek, hímzések mintái köszöntek vissza a csempeszemeken (pl. Sárköz gazda­gon díszített kályhái a XIX. század közepétől). A Dunántúl nyugati részén kedvelt volt a spriccelt mázas felület. A kályhák válla és párkánya is sokszor díszesebb lett. Eb­ben az időszakban egyes mesterek keze alól igazi műremekek kerültek ki.

 

 

6. ábra A szilkén és a kályhán is jól megfigyelhető az azonos motívum és díszítési technika ( KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

 

 

„A Néprajzi Múzeumba Xantus János által Csokonyáról gyűjtött (NM 4497) zöldmá­zas, közepén ötágú pontrózsás, sarkaiban is pontozott virágos kályhaszemnek a szélén a vesszőkből álló sort nedvesen áthúzogatták, cirkozták, a minta a sárközi tálakra azonos technikával készült díszítményeire emlékeztet. Szintén gereblyés dísz van egy Visnyéről való darab középső körlapjának háromágú virága alatt. (NM 91.81.l.) Az tűnik valószínűnek, hogy a hedrehelyi mesterek kedvelték és variálták ezeket az írókával készíthető motívumokat.”

( KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

 

„Mázat készen vettek és kvarcliszttel keverték kilójához 70–80 dkg-ot téve. A zöld máz volt a XIX. század végéig a kályhák esetében a legelterjedtebb. Ehhez rézoxidot kevertek a mázba.”

( KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

7. kép Barna mázas szemeskályha lábazati csempével, Karád, tájház első szobája

„A parasztság körében a XIX. század vége felé vált divatossá a barna mázas kályha. Érdekes módon ezek között sokkal ritkább az évszámos, talán mert az igényesebbek ebben az időben már oszlopkályhát rakattak. A barna mázhoz a kovácstól kértek vasoxidos hulladékot. Később barnakövet is felhasználtak.”

( KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

 

„ A zöld máz alá szívesen tettek fehér földfestékkel díszítést: csíkoztak, pöttyöztek, írókáztak, virágoztak, felhasználva a korsókon vagy más edényeken alkalmazott mintákat is. Krém- illetve homokszínű máz esetén kevesebb vagy több földfesték került a színtelen mázba. Színtelen vagy homokszínű mázba esetenként barnát frö­csögtettek, ennek neve fürjnyomos minta volt, mint a fürjtojás felülete. Fehér alapon zöldet is csapattak ki. Mutatós volt az ujjbeggyel való pöttyögtetés is sárga alapra mangános barnával. Mázba való kvarchomokot a megyén kívülről hozattak, mert az itt található nem felelt meg, pl. a drávai homok nagyon éles (magas szilikáttartalmú) volt. Kényesebb helyre, úri megrendelés esetén a drágább meisseni mázat alkal­mazták, ahhoz nem kellett kvarclisztet keverni.”

( KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

 

 

8. ábra. Krém alapszínű, egész felületén különleges mangánbarna pöttyözéses díszű és lépcsőzetes tetőkiképzésű, vörösre festett fugájú szemeskályha hosszú lábazati csempékkel. Buzsák, tájház, hátsó szoba ( KNÉZY JUDIT: Szemeskályhák So­mogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közleményei)

 

           A szemeskályhák jellemző felépítése: a kályha lábazati része vagy padkája; a falhoz épített szögletes, robosztus alsórész (tűzszekrény), amelyet ha boltozatosan építettek ki, akár kemenceként is használható volt; felette a váll, amin a faltól kissé elálló hengeres, könnyedebb felső rész található; ezen a felső párkány, párta (orom­zat) illetve kupola (kályhapúp), kupoladísz (kályhagomb) foglalt helyet. A magyar pa­raszti kultúrában is jellemzően ebben a formában terjedt el (vállas szemeskályha).

           A kályha helye a füsttelenített szobában a konyha falának középvonalánál, vagy annál kissé hátrébb volt. A bejárathoz közel - a meleg megóvásának érdekében - nem építhették a kályhát, de általában egészen hátra, a sarokba sem tehették, mert a kályha mögé még hálóhelynek, sárpadnak, kuszkónak, kuckónak, kuciknak kellett elférnie. Nagyon gyakori megoldás a Dél-Dunántúlon, hogy a kályha mögötti falba a konyha felől négyszegletes mélyedést vájtak, az ún. vaklikat, ahol edényt, altatandó tejet tároltak. A vaklikat sok esetben bepolcozták és még ajtót is tettek rá. A kályha­váll kiálló sarka tárolóhely is, apróbb tárgyakat tartanak rajta. A szemeskályha fűtötte szoba központja lett a téli idők munkavégzési, szórakozási, pihenési alkalmainak. A szemeskályha megbecsült, kedvelt darabja volt a háznak.

9. ábra Madaras kályhacsempe Kapolcsról, pöttyös és hullámvonalas díszítés egy Sárközi kályhán (Sabján Tibor: Népi cserépkályhák)

„A szobába belépőnek mindjárt a kályha tűnt a szemébe, akkor is, ha egyszerű mázatlan szemekből rakták, vagy ha díszítettebb, mázas volt. Ez tűnik ki az útleírók soraiból, akik alig írtak másról, mint a parasztszobák vagy kocsmahelyiségek kályhái­ról, esetleg a fontosabb bútorokról, szövőszékről vagy a szentképekről. (RUZSÁS L., 1966. 200., BRIGHT R., 1815/1970. 45., 59.)A szobabeli fűtőtest kiterjedt méreteit, a lakótérben betöltött szerephalmozását fokozta még az is, ha fekvő- és ülőalkalma­tosság céljából padot építettek köré, mint erre a XX. század elejéről is vannak példák a Balaton mellékén (JANKÓ J., 1902. 211.) és Csurgó környékén is.’ .”( KNÉZY JU­DIT: Szemeskályhák Somogyban, Kaposvár, 2002/ Somogyi Múzeumok Közlemé­nyei )